Jött az élet…

Jött az élet:
– Tessék itt egy lehetőség, tessék, itt vagyok, élj

Te:
– Nem érek rá, annyi dolgom van. A csekkek, a mosnivaló, a határidők…

Jött az élet:
– Gyere mutatok neked valami szépet, nézz körbe, a világ gyönyörű, hatalmas hegyek vannak, végtelen tengerek, napfelkelte és erdők csendje. Gyere,  megmutatom

Te:
– Nem érek rá, nem mehetek, éppen rengeteg a tennivalóm, talán majd később

Jött az élet:
– Megmutatom neked a szerelmet. Itt van, odaadom neked, a tied, nyújtsd ki érte a kezed

Te:
– Sajnálom, de nem lehet, félek tőle. Jó lesz itt nekem, magammal, nem lehetek éppen most szerelmes, hiszen annyi problémám van, talán majd máskor.

Jött az élet:
– Legyél végre boldog, legyél végre szabad, élj végre jól, tied vagyok, neked adom magam, csak menjél végre és csináld azt, amit szeretsz.

Te:
– Annyi a baj és a gond. Hogy lehetnék boldog? Hogy lehetnék szabad? Dolgoznom kell, pénzt keresni, sok pénz kell, nincs időm…mert a gyerekkorom, mert az anyám, mert a főnököm, mert a volt párom, mert a múltam, mert, mert, mert….

Jött a halál: Gyere, mennünk kell!

Cinkostársat keresek

Most nagyon figyelj! Jó lenne valami társulás.  Olyan kölcsönösen előnyös mindkettőnknek.

Nekem igazság szerint egy cinkostárs kell ehhez a nyárhoz. Akiben védőháló nélkül bízhatok. Meg majd fedezi a hátam.

Hogy mit is szeretnék pontosan? 

Jó, hogy kérdezed, majdnem elfelejtettem, mert erről mindenképpen beszélnünk kell, mielőtt társulunk.

Például, megenni egy gyrost, szerda délután, valamelyik körúti falatozóban. Vagy ott a Duna-parton van egy, na, az pont tökéletes is lesz. Kicsit retró a hely, de szerintem neked pont tetszene. Várhatnál ott rám, mondjuk szerda esténként.

Vagy ihatnánk egy jó pohár hideg rosét, amikor olvad a város, lent a rakparton és nézhetnénk, ahogyan élettel telik meg a város. Utána fagyizhatnánk is, a kedvencem a levendulás, mondd, azt kipróbáltad már?

Majd amikor megunjuk a pesti forró nyüzsgést, akkor eltűnhetnénk pár napra a Balatonra. Ehetnénk egy lángost, sok tejföllel, persze a sajt sem hiányozna róla. A strandon bekenhetnénk egymás hátát naptejjel, meg idióta képeket készíthetnénk, miközben nagyon sokat röhögünk. Lubickolhatnánk önfeledten a tóban és egyensúlyozhatnánk a gumimatracon, éjszaka pedig az átforrósodott szobánktól várnánk majd az enyhülést.

Igen, egyszer jó lenne szétázni az esőben, meg színházba is menni.

Tetszeni is jó lenne neked ezen a nyáron,

…meg paradicsomot venni, epret és barackot, hogy a kettő között mi az összefüggés, azt ne kérdezd, csak így jutott eszembe.

Ne ijedj meg, még nincsen vége, kifogyhatatlan vagyok az ötletekből. 

Mondjuk, válasszunk ki egy nagyon nyári dalt, amiről a másik jut az eszünkbe.

Panaszkodjunk a munka, meg az uborkaszezon miatt, aztán vágjuk a centit a szabadságig.

Valahol énekelni is kellene egy buliban hajnalig, karaokeztál már? Én azt nagyon tudok.

Sétálni is jó lenne egyet a pesti éjszakában és virágot is küldhetnél nekem, csak úgy, játékból.

…és néha rajtam felejthetnéd a tekinteted, és hagyhatnád is néhanapján,

Ha ez mind jól megy, lehet, hosszabb időre is társulhatnánk.

Mit szólsz hozzá, bajtárs?

Amikor nem kellesz eléggé!

“Szerencsére” tele van az internet hasznos tippekkel és tanácsokkal, hogy adott helyzetben mire gondol a férfi.

Úgy gondolom, hogy végtelenül egyszerű kitalálni, hogy kitől mire számíthatsz. Egy dolog fontos, hogy nem kell félremagyarázni az egyértelműen intő jeleket.

Nem, te nem vagy kivétel, hanem tipikus eset. Úgyhogy jól jegyezd meg a szabályt: egy pasi akkor nem hív fel, ha nem akar felhívni. Ha úgy érzed, hogy a fickót teljesen hidegen hagyod, akkor jól érzed, mert úgy is van. Nincs kivétel.

Minden film, minden regény azt sugallja, hogy várjunk az igazira… Van, hogy csak a cél lebeg a szemünk előtt, és nem vesszük észre a jeleket. Összetévesztjük az érdeklődést a közönnyel. A komolyat a komolytalannal.

Nézzünk szembe a ténnyel: sosem tudni, mi jár a másik fejében, amikor rád néz, amikor meghív egy italra és elkéri a telefonszámodat. Miért nem hív vissza? Miért tagadtatja le magát? Miért tűnt úgy, hogy akar, és most miért nem akar? A nők tévelyegnek, a férfiak botladoznak: az élet nem más, mint a be nem teljesedő kapcsolatok, a félbehagyott, elbénázott, észre sem vett lehetőségek sora.

Miért kell folyton trükköznünk? Talán azért, mert gyávák vagyunk? Félünk a másik szemébe mondani a rettegett, de nyilvánvaló igazságot. Az igazság rém egyszerű: nem érdekled annyira, hogy a valós idejéből áldozzon rád – de ezt sosem mondaná a szemedbe, hiszen akkor elveszítené az unaloműző beszélgetőpartnerét/bármikor előkapható dugi barátnőjét.

Az az igazság, hogy ha nem vállal fel téged most, akkor soha nem is fog. Ha azt mondja, hogy nem akar kapcsolatot, akkor az a helyzet, hogy VELED nem akar. Ha azt mondja nem jó az időzítés, vagy nem kész egy kapcsolatra, akkor te bele fogsz kényszerülni egy örökös várakozásba. Azonban semmi nem változik…

Az igazság az, hogy hiába van hosszú előéletetek, ettől még nem lesz közös jövőtök. A kegyetlen igazság az, hogy ha veled akarna lenni, veled lenne és azt akarná, hogy te is csak vele legyél. Az igazság az, hogy ha mindig elfoglalt, akkor nem vagy neki annyira fontos, hogy időt találjon rád.

A fájó igazság az, hogy ha mindig arra hivatkozik, hogy a köztetek lévő kapocs különleges és úgy jó, ahogy van, akkor mások is vannak a képben.  Ha nem visz magával olyan eseményekre, ahová elvihetne, akkor szingliként megy, hogy másokat is megismerhessen.

Ha folyton abba kapaszkodsz, hogy nektek dolgotok van egymással, hiszen folyton egymásba botlotok, akkor az élet éppen azt tanítja neked, hogy vedd észre, hogy kinek vagy fontos, és ne pazarold olyanokra az idődet, akik nem adnak neked semmit. Ez a kegyetlen igazság.

Az igazság az, hogy aki mindig arra hivatkozik, hogy nem szereti a hisztit és a drámát, egyszerűen nem kíváncsi az érveidre. Ha csak a szocmédián keresztül érintkeztek, akkor nem te vagy az egyetlen, akivel ezt a játékot játssza.

A szomorú igazság az, hogy soha nem fogod megkapni tőle, amire vágysz. Hiszen bármit is mond, a tetteivel nem választ téged, csak használ. Minél tovább hagyod, annál nehezebben fogsz kimászni belőle.

Az a férfi, akiben valóban megmozdítottál valamit, nem ismer sem embert, sem istent. Keresi az alkalmat, hogy a közeledbe férkőzhessen: szóban, írásban és 3D-ben is. Minden nap jelét adja annak, hogy gondol rád: bókokat, kedves megjegyzéseket, zeneszámot vagy épp egy érdekes témát oszt meg veled, hogy kialakítsa a napi kapcsolatot, és jobban megismerhessen.

Az a pasi, aki szeretne tőled valamit, minden adandó alkalommal randira fog hívni – nem keres kifogásokat, nem panaszkodik, hogy mennyire fáradt és elfoglalt. Helyette inkább találkozik veled, mert előrébb sorol téged, mint azt a plusz 3 óra alvást.

Rövidre fogva: aki AKAR valamit, az minden helyzetre talál megoldást – aki pedig nem, az kifogást.

Éppen ezért azt tanácsolom minden nőtársamnak: ne hazudj magadnak egy hamis illúzió kedvéért, hiszen te is tudod, hogy ennek csalódás a vége! És csak arra a pasira áldozz időt, aki nem szorul mentegetőzésre, mert teljesen egyértelmű, hogy mik a szándékai veled!

A “majdnem” kapcsolat

Egyszer eljön az idő, amikor véget kell vetni bizonyos dolgoknak. Nehéz dolog várni, főleg ha azt sem tudjuk mire.

Az elmúlt napokban volt időm gondolkodni, hogy miben buknak el a kapcsolatok? Mindegy milyen régóta tart, van bennük valami közös. Ez pedig a kommunikáció. Ezen múlik szinte minden. Ugyanis a szavaknak ereje van, képes a szív beleszorulni egy-egy mondatba, az eszünk meg nagyokat kacag közben.

Felidéztem nagyon sok régi emléket, hogy hol ronthattuk el. Igen, nem véletlen a többesszám, mert ezt együtt csináltuk. Együtt tettük tönkre. A ki nem mondott gondolatok, szavak, amik ott voltak végig, mégsem hagyták el a szánkat.

Vajon ma, ezen a napon, más lenne, ha akkor nem így döntünk? Ha megbeszéltük volna, ha kimondtuk volna, vagy ha akkor inkább mégis csendben maradtunk volna? Most vajon terveznénk, keresnénk, kutatnák a közös lehetőségeket? A közös otthonunkat, utazásunkat, vágyainkat? Megőriztük volna a szerelmünket? A válasz igen.

Ugyanis, a körülmények áldozatai lettünk. Nem a gondolkodásmódunkkal volt a baj, hanem a körülménnyel. Túl hirtelen és túl sok minden változott, és ezt nem tudtuk kezelni. De ma már mindketten tudjuk, hogy kár volt, nem lett volna szabad ilyen könnyen elengedni.

Ma, ezen a napon, már tudom, hogy a “majdnem” kapcsolatunk nem vezet sehova. Mert még mindig ott vagyunk egymásnak, annak ellenére, hogy hónapok teltek el. Még mindig visszatérünk egymáshoz, mert egymásban nyugszunk meg, ahogyan az elmúlt évben mindig.

De most, döntened kell. Mész vagy maradsz?

Mert amikor rájövök arra, hogy a szívem nem tud folyamatosan egy átmeneti helyzetben lenni, akkor onnantól kezdve a bizonytalanság teret kap, és veszteni fogsz. Nem tudok a “majdnem” kapcsolatod lenni. Nem vagyok egy végtelen, soha ki nem ürülő energiaforrás.

Szóval döntened kell, hogy mész vagy maradsz, mert én már nem leszek a “majdnem” kapcsolatod.

 

 

 

Akkor most hogyan tovább…?

Sokat gondolkodom, mikor az élet 1-1 területén beüt a “nagy bummm”. Tudod, amikor olyan erővel kapod az élettől a pofonokat, hogy a padlón fekve, eszed ágában sincs felkelni, nehogy megint elérhető távolságba kerülj.

De mi törheti meg így az életet? Mi az a “nagy bummm”, ami miatt feladod? Szerelmi csalódás, munkahelyi válság, család, betegség? Az a helyzet, hogy mindenkinek más. Mindenki máshogyan éli meg az adott szituációt, amibe belekerül. Olyankor lehet, hogy gyászol valamit, a meg nem élt dolgokat, a ki nem mondott szavakat, a tettei következményeit, a hozzá közel állók elvesztését.

Mennyire tudunk különbséget tenni? Abban, hogy mi mennyire fáj? Hogyan dolgozzuk fel? Van az életben olyan, ami mindennél jobban megrendít, sőt letaglóz, és akkor, abban a pillanatban semmi másra nem tudsz gondolni.

Amikor leül veled szemben valaki és azt mondja:

“- Hölgyem, megkaptuk az eredményeket. Nincsenek jó hírek. Önnek méhnyakrákja van, de ebben az állapotban, jó túlélési arányokkal lehet számolni. További egyeztetést igényel, a lehetséges kezelések kiválasztása.”

Kismillió kérdés merül fel ilyenkor. Mit jelent az, hogy jó túlélési arány? Mi számít annak? A 20% már az? Mégis hogyan? Milyen élet ez? További lehetséges kezelések? Milyen kezelések? Azok milyen károkat okoznak majd? Többet segít, mint ront a helyzeten? Mit kell figyelembe venni? Nyilván a túlélést, még akkor is, ha az életminőség utána nem 100%-ban folytatható…

Utána, hogyan tovább? Értesítesz bárkit? Ha értesíted, mit mondasz neki? Elmondod a teljes igazságot? Vajon megértenék? Átéreznék a fájdalmadat? Nem, dehogy, kevesen éreznék át, mert nem tudhatják, hogy milyen ez. És ezzel semmi baj sincsen. És azzal sem, ha hálát adnak az égnek, hogy ez nem velük történik. Még hallgatsz, nem mondod, mert nem jönnek ki szavak a torkodon.

És amikor másnap, random megkérdezik tőled, hogy “Hogy vagy?”, te csak annyit írsz, hogy minden rendben. Ezzel letudva egy időre a kérdezősködést, legalábbis addig, amíg te magadban le nem tisztáztad, hogy kinek, mit és mikor fogsz elmondani.

…felébredt, de megint túl korán

“…felébredt, de megint túl korán. Pedig ma nincsen munka, nem kell rohanni sehova, a bevásárlást már napokkal ezelőtt elintézte, mégis felébredt. Megint nyugtalanul aludt – ezek a fránya rosszullétek – gondolta magában, miközben próbált újra, jó mélyen bekuckózni az ágyba.
Borongós, hideg idő köszöntött be, de ez teljesen megszokott ebben az évszakban, hiszen holnap szenteste, jön a karácsonyi készülődés, sütés, főzés, jövés, menés. Mozgalmas karácsonynak ígérkezett.
Kata nagyon szerette a készülődést, feldíszíteni a fát, izgatottan várni az ilyenkor rongyosra nézett, végtelenül romantikus filmeket. De, ez az idei karácsony most még különlegesebb lesz, mert idén nem egyedül ünnepel. Annyi elrontott év után, idén várja őt valaki, és ő is vár valamit.
– Ma van a nagy nap – üti fel telefonját izgatottan. A naptárában minden fontos eseményt rögzített, az első találkozásukat a mozinál Dáviddal, amikor először kedveskedett neki a férfi egy szál letépett virággal, az első csók időpontját, azt, amikor eldöntöttek, hogy összeköltöznek, mikor annyi félreértés után, egy baráti összejövetelen Márk – Dávid legjobb barátja – fel nem nyitotta mindkettőjük szemét, hogy ők együtt kiegészítik egymást. Márknak nagyon sok mindent köszönhetett, megkedvelte Őt.
Igen, minden fontos dátum rögzítve volt, de ez a mai, talán a legfontosabb. December 23. Az első UH vizsgálat. A nő szeme csillogott a boldogságtól, mikor a dátumhoz lapozott, majd gyorsan lezárta a telefonját és Dávidhoz fordult. Mélyen aludt még, hiszen az óra alig mutatott 6 órát. Fáradt volt, mivel dolgozott az utolsó percig, ezért nem is akarta felébreszteni, így Kata csak távolról nézte a férfit, azokat a csodás barna fürtöket, ahogyan hanyagul a férfi arcára omlottak. Szerette Őt, teljes szívével, hálás volt neki, hogy kitartott mellette akkor is, amikor a körülmények megváltoztak.
Tudta, hogy elmúlik, hogy hamarosan elmúlnak a rosszullétek – csak pár hét – gondolta – csak pár hétig tarts még ki szerelmem.
Végig simította a férfi arcát, aki álmosan, hanyagul magához húzta a nőt és így aludtak el. Biztonságban volt, biztonságban érezte magát.
– Jézusom, mennyi az idő? Az a rohadt ébresztő már megint nem jelzett – riadt fel hirtelen Kata
– De, jelzett, 3x is, ahogyan szokott, de mindig szundira nyomtad – dünnyögte Dávid félálomban. – Hány órára kell odaérnünk az orvoshoz?
Nem felejtette el! – csattant fel a nő magában, és egy hatalmas csókot nyomott a férfi szájára
– Neee, még túl fáradt vagyok – dünnyögte
– Pihenj csak, még ráérünk, délre megyünk, még van 1 óránk, hogy elkészüljünk – mondta Kata örömittasan.
Azonnal ki is pattant az ágyból, mert érezte, hogy muszáj ennie valamit. Kiviharzott a konyhába és levágott egy jó nagy darabot a kalácsból, megkente vajjal és tett rá mézet. Így szerette, mindig így ette. Dávid hozta tegnap, 2 kalácsot is vett, ezzel kedveskedett szerelmének, mert tudta, mennyire szereti és milyen fontos a reggeli egy kismamának. Meg persze azért, mert tudta, hogy jobb a békesség, ha van reggelire kalács, túl sok gond nem lehet.
Amíg Kata megreggelizett, Dávid is elkészült. A sötétkék melegítőjét vette fel, a nő nagyon szerette ezt a szettet látni a férfin, jól állt neki mindig, kiemelte az alakját.  Gyorsan Kata is felöltözött és már úton is voltak életük legnagyobb eseménye felé. Izgatottan szálltak mindketten az autóba, hiszen tudták mi vár rájuk, egyszerre féltek és örültek.
– Hova kell mennünk? – kérdezte a férfi
– 3 utcával arrébb, majd mutatom az utat, csak indulj már, mert elkésünk – förmedt rá Kata.
Dávid meg sem szólalt, a gázra taposott és már száguldottak a címre.
A váróteremben senki sem volt, egy nagyon kedves asszisztens azonnal felvette az adatokat, már csak várakozni kellett. Alig telt el pár perc, a doktornő szólította.
Kata félve lépett be a szobába. Nem szerette a nőgyógyászati vizsgálatokat, mindig olyan kiszolgáltatott helyzetnek élte meg. A szoba rideg volt és hűvös, de belépve megpillantotta a vizsgálószéket, a monitort, mindenhol a legmodernebb eszközöket vélte felfedezni és ez megnyugtatta, tudta, hogy most is jó kezekben van. Észrevette, hogy a falon rengeteg plakát hirdette a jobbnál jobb terhességi vitaminokat, de Ő tudta, hogy ilyet biztosan nem fog szedni, hiszen Orsi barátnője is szedte és mindig rosszullétek gyötörték, ráadásul nagy súllyal született a gyermeke.  – Én, egy 4 kg-os gyereket tuti nem tolok ki a vaginámon – futott át az agyán, de gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, mikor a doktornő kérte, hogy vetkőzzön le és feküdjön fel a vizsgálóasztalra. Kata szó nélkül engedelmeskedett, és már a vizsgálat közepén találta magát.
Hirtelen, hangos gratulációra lett figyelmes:
– Gratulálok, Önnek van egy 7 hetes, egészséges terhessége!
Szóhoz sem jutott, csak nézte a monitort meredten, ahol a szívhang egyenetlen jeleit látta.
– Nem jelentene problémát, ha a férjem is bejönne? Hogy Ő is lássa! – szegezte Kata a kérdést az doktornak. Igen, férjének hívta mások előtt Dávidot, mert remélte, hogy a kisbabájukkal együtt, családdá is válnak. Ő, a férje Dávid és a kis Hanna. Mert ezt a nevet választották, Hanna, bájos, derűs csengésű fecsegőtipegő és valamiért biztosak voltak benne, hogy kislányuk fog születni.
– Természetesen, behívom azonnal – reagált a doktornő.
A nő hosszasan nézte a monitort, nem tudni mennyi idő telt el azóta, de egyszer csak megjelent Dávid, leült a nő mellé és megfogta a kezét. Csókot nyomtak egymás ajkára, mindig így üdvözölték egymást, akármennyi idő telt el az utolsó találkozásuk óta, még, ha csak percek, akkor is.
A doktornő  elkezdte magyarázni, hogy mit látnak, de egyikük sem igazán értette – petezsák, zigóta, embrió –  mind olyan szavak amit az ember hirtelen nem fog fel. Hiszen Ő, ott, egy kisbaba, az Ő kisbabájuk, hívhatják embriónak, de Ő, ott, egy elő személy, melynek szívhangja hallatán mindketten elérzékenyültek.
– Nézd, ott van Hanna…milyen picike – mondta Dávidnak könnyeivel küszködve.
Fél órával később már hazafelé tartottak. Kata szorongatta az UH képet, Dávid pedig vezetett. Némán ültek egymás mellett, de boldogok voltak. Boldognak tűntek, de az, hogy egymástól függetlenül mire gondoltak, már nem volt egyértelmű.
Egy dolog volt biztos, hogy ettől a naptól kezdve, minden megváltozik. Ez a dátum örökre bevésődik a gondolataikba, az életük részévé válik…”