Szempillantás

Szinte minden ember vágyik társra, hogy megkaphassa  a figyelmet, amit szükségszerűnek érez, hogy legyen.

Napjainkban átalakult a párválasztás és a társkeresés szokása, egyre többen választják az internet adta lehetőségeket, különböző fórumokat és társkereső oldalakat kihasználva.
Amíg 10-15 évvel ezelőtt házibulikban és discokban ment az ismerkedés, manapság az emberek többsége kortól függetlenül használja az internet adta korlátlan lehetőségeket a párválasztásban is.

De miért virtuálisan keresünk társat? Miért nem a való világban ismerkedünk?
Sokan felteszik magukban ezt a kérdést.
Gondoljunk csak bele, a személyes ismerkedés ugyanakkor hol történhet meg? Például a buszon, metrón, munkahelyen és alapvetően szinte bárhol.  Azonban mindenkiben ott van az a picike félsz.  Mert félsz a visszautasítástól, félsz a kudarctól, ami lássuk be, elbátortalanítja az embert.

Vannak sokan, akiknek nehezen megy az első kommunikáció, mert hát azért mégiscsak egy számunkra ismeretlen emberrel kellene beszélgetnünk. Hogyan kezdjünk hozzá, mit mondjunk neki? Vajon szóba áll velünk? Megint kérdések tömkelege merül fel bennünk.

Kicsit furcsa, hogy az internet elterjedése előtt nem igazán volt meg bennünk a félsz az ismerkedéstől, természetes volt a verbális kommunikáció és izgatottan írtuk a szerelmes leveleket papírra. Volt feelingje a dolognak. Mára már ez nem nagyon van meg, valahol elveszett és lassan elfelejtünk személyesen ismerkedni és kommunikálni.

Szóval ismerkedni nem könnyű személyesen, vagyis sokan így gondoljuk. Ezért élünk az internet adta lehetőséggel, vagyis a könnyebbik utat választjuk. Tény, hogy sokan vagyunk, akiknek szinte semmire nincs ideje, de 5 percünk mindig van a neten lógni.

Csak egy kattintás és mindjárt a társkereső oldalak tárháza nyílik meg előttünk. Kiválasztunk egy szimpatikus oldalt, regisztrálunk és már formázhatjuk is a profilunkat.
Feltöltünk néhány előnyös fotót, megadjuk a paramétereinket és várjuk az igazit. A virtuális világban nincs bennünk félsz, bátrabbak vagyunk, hiszen jobban megy a kommunikáció írásban.
Szemügyre vesszük az oldal lehetőségeit, megnézzük a felhozatalt és választunk. A társkereső oldalon kicsit felszabadultabb az ember, picit jobban ki tud vetkőzni önmagából, ami ad egyfajta szabadságot a szavaknak és a gondolatoknak.

Azonban a mai világban egészen más értékek hangsúlyosak, legbelül mindannyian bizalmas kapcsolatra vágyunk, de a modern világban a szexualitás kap túl nagy hangsúlyt,  az ismerkedés, a közeledés bevezető szakaszai, udvarlás azonban igencsak háttérbe szorulnak, leegyszerűsödnek.

Vajon születhet-e tartalmas kapcsolat az online térben hosszú távon?

 

 

 

 

Emlékszel…?

…mikor gyermekként egy tűzokádó sárkány elszántságával védelmeztük a számunkra igazán fontos dolgokat? Például amikor elvesztettük a kedvenc játékunkat, vigasztalhatatlan sírásban törtünk ki. Természetesen tudtuk pótolni, sőt, elképzelhető, hogy pont ugyanolyat kaptunk, de sosem volt az a plüssmedve, tűzoltóautó vagy baba pontosan olyan, mint az, amit előtte óvtunk, védtünk, szerettünk amíg tudtunk.

Utána felnőttünk és azt tanultuk meg ebből az egészből, hogy alapvetően minden helyettesíthető és a folyamatok kezdtek megváltozni.

Lényeges dolgok peregnek ki a kezünkből, szinte észrevétlenül, mint a tengerparti homok, újabb és újabb hullámokba kapaszkodunk, annak ellenére, hogy mi voltunk azok, akik szétnyitottuk a tenyerüket, majd újra és újra lehajolunk, újabb és újabb homokot markolunk, majd ezt is elengedjük, bele az élet tengerébe.

Mikor felejtettünk el küzdeni azért akiért vagy amiért érdemes? Mikor lettünk ennyire kényelmesek és közönyösek? Ki hitette el velünk, hogy csak dőljünk hátra és hagyjuk elmenni az igazán fontos dolgokat?

Mocskos világban élünk, ami ki tudja mikor szippantott magába minket. Mesterséges várakat építünk, amelyek hihetetlenül ingatagok, igazi alapot sosem adnak. Már nincsenek annyira fontos dolgok az életünkben, amiért képesek lennénk küzdeni. Mikor váltunk ilyenné? Mikor nyomta rá ez a bélyegét társas kapcsolatainkra? Úgy érezzük bárki, bármikor helyettesíthető, de amikor helyettesíteni kell, akkor nagy bajban vagyunk, mert nem mindent lehet pótolni, csak azt hisszük.

A legnagyobb baj a *modern* szerelemmel, hogy úgy érzed, bármikor lecserélhető…

…pedig meg kell tanulnod küzdeni érte

Meglepő tény, de igaz, hogy amikor elérünk egy bizonyos korhoz már egész másképp tekintünk az ismerkedésre is.

Nincs ebben semmi furcsa, hiszen változunk és már tudjuk, mire van szükségünk.

Ha elmúltál harminc, akkor nagy valószínűséggel már túljutottál olyan pontokon, amiket már nem veszel újra és újra magadra. Már nincs időd és energiád azon agyalni, hogy kibogozd a megfejthetetlen hideg-meleg üzenetváltásokat.

Harminc felett már teljesen természetes azt kimondani, hogy komoly kapcsolatot keresel, hogy gyerekre vágysz és családot szeretnél alapítani pár éven belül. Ugyanis ennek ez a rendje.
Már nincsen kedved játszmázni és arra várni, hogy mégis mikor dob rád a másik egy üzenetet, mi az amin éppen megsértődik, már nem kell átgondolnod mielőtt kimondod a gondolataidat, mert már nem érdekel, hogy a környezet hogyan reagál erre,  és eljön az idő,  amikor már nem heti 1 találkára vágysz.

Azzal is tisztában vagy már, hogy gyermeked leendő apja nem sírvaröhögős emojikkal kommunikál és nem tűnik el napokra. Harminc éves korodra már többet vársz el egy embertől annál, hogy a szándékait találgasd,

Már olyan embert keresel magad mellé, aki szívesebben néz rád, mint a telefonjára, akinél a szeretlek és hiányzol szavakat, tettek követnek, olyanra vágysz, aki időt és energiát fektet a kapcsolatotokba, olyat, aki nem titkol el téged a barátai elől, akivel, ha kell, tökéletesen bolondok lehettek együtt, aki reggel egy ágyba hozott, forró kávéval ébreszt és este csókkal köszön el, mert veled fekszik és veled kel. 

Úgy gondolom ezek az “elvárások” már nem teljesíthetetlenek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer…

…egy kisfiú, aki folyton csak menekült. Menekült a felelősség, az elvárások és a  kényszerűség elől. Mindig azt gondolta, hogy ez lesz majd az utolsó, de aztán valahogy mégiscsak folytatta. Egyik hazugság jött a másik után, és a kisfiú egyre szomorúbb és szomorúbb lett, mert a sok füllentés már egy nagy rakássá növekedett.

Egyszer aztán egy kismadár szállt a rakás tetejére és dalolni kezdett. Elbűvölő, csilingelő hangon, amely megbabonázta a kisfiút. Mindig vágyott rá, hogy feltétel nélkül szeressék és a kismadár ezt megadta neki. Együtt szárnyaltak, repültek a végtelenbe és még tovább. A kismadár boldog volt, fészket rakott és mindig a kisfiú nyomában volt. Megbízott benne, a legjobb barátok voltak, cserébe a kisfiú – felismerve a kismadár esendőségét – védelmezte és óvta őt: naptól, fagytól, esőtől.

De a kisfiú nem állt meg, csak futott és futott és futott, kergette az álmokat, kergette a vágyakat, kergette a lehetetlent…míg végül egy nap észrevette, hogy a kismadár már nem szárnyal mellette.

Végtelen szomorúság lett úrrá rajta, vigasztalhatatlan volt…

Végül egy dallamra lett figyelmes. Ismerős volt neki, de nem ugyanaz volt, mint amit a kismadár énekelt neki. Kíváncsian hallgatta, dúdolta, mert elvarázsolta őt az új dallam. Cikáztak a gondolatai, kereste, kutatta, végül megtalálta a hang forrását. Lágyan szólt, halkan, elringatta őt, de ez mégsem volt annyira csengő, nem volt annyira dallamos, mint amit a kismadár énekelt neki.

Ezért a kisfiú nem állt meg, csak futott és futott és futott, kétségbeesetten, ismét hajszolta az álmokat, hajszolta a vágyakat, hajszolta a lehetetlent…míg végül egy nap ismét rátalált a kismadárra.

A földön feküdt, szomorúan, megtörten. A kisfiú látta, hogy megsérült, segíteni szeretett volna rajta, de a kismadár elhúzódott tőle:

– Kérlek ne segíts – mondta halkan a kismadár – elfáradtam útközben és nem tudtam veled tartani. Kicsi voltam és erőtlen, de te vissza se néztél. Mondd, mikor láttad, hogy már nem kísérlek?

– Igazad van – mondta a kisfiú búskomoran – későn vettem észre, hogy már nem vagy mellettem. Elkábított egy másik ének, de nem volt olyan csengő, mint a te dallamod. Azonnal jöttem, futottam, rohantam, hogy újra rád találjak, de ebben a féktelen igyekezetemben én is kimerültem  – válaszolt megtörten a kisfiú.

A kismadár némán feküdt a földön, hideg volt neki a fagyott talaj, teljesen átfázott, de végül erőt vett magán, felszállt és így szólt a kisfiúhoz:

– A féktelen igyekezet kimeríti az embert, de ha a nagy rohanásban észrevennéd azt, hogy ki az aki kísér téged, az lerövidíthetné a célhoz vezető utat.

Majd a kismadár nézte, figyelte a kisfiút, végül tovaszállt…

 

Mire ez az egész véget ér, megtanuljuk becsülni az életünket.

Otthon biztonságban vagyunk, mégis félve jut idő a gondolatokra, a múltra, a megélt fájdalmakra.

Átértékeljük az emberi kapcsolatainkat, a szerelmet, a barátokat, a családot. Megtanuljuk látni a boldogságot a boldogtalanságban, a rendet a káoszban, a békét a gondban. Más szemmel nézzük majd és észrevesszük az apróságokat, ami eddig zavart, akkor már nem fog.  Értékelni és érteni fogjuk a parányi figyelmességeket, az félve elejtett mondatokat, a lopott csókokat, az érintést, az együtt töltött fizikális időt.

Mert…

Amikor majd ez az egész véget ér, felvesszük a legszínesebb ruhánkat, és ezért senki nem fog minket a hátunk mögött megmosolyogni.

Amikor majd ez az egész véget ér, kávéházak teraszán fogjuk szürcsölni a jeges limonádét és nem bosszankodunk semmin.

Amikor majd ez az egész véget ér, moziba megyünk, és a hűtött, sötét teremben, nagy adag pattogatott kukoricával az ölünkben, hollywoodi álmokat fogunk dédelgetni.

Amikor majd ez az egész véget ér, egy forró, nyári délutánon egymás után fogunk inni az üvegből, és hagyjuk, hogy a nap égette vállunk összeérjen.

Amikor majd ez az egész véget ér, együtt fogjuk felfedezni a világot, és ami eddig álom volt, azt valóra váltjuk

Amikor majd ez az egész véget ér, szeretni fogunk, tiszta, őszinte szívvel

Amikor majd ez az egész véget ér, találkozni fogunk azokkal, akiket eddig elfeledtünk

És amikor ez az egész véget ér, igyekszünk majd nem gondolni erre az egészre.