…felébredt, de megint túl korán

“…felébredt, de megint túl korán. Pedig ma nincsen munka, nem kell rohanni sehova, a bevásárlást már napokkal ezelőtt elintézte, mégis felébredt. Megint nyugtalanul aludt – ezek a fránya rosszullétek – gondolta magában, miközben próbált újra, jó mélyen bekuckózni az ágyba.

Borongós, hideg idő köszöntött be, de ez teljesen megszokott ebben az évszakban, hiszen holnap szenteste, jön a karácsonyi készülődés, sütés, főzés, jövés, menés. Mozgalmas karácsonynak ígérkezett.

Kata nagyon szerette a készülődést, feldíszíteni a fát, izgatottan várni az ilyenkor rongyosra nézett, végtelenül romantikus filmeket. De, ez az idei karácsony most még különlegesebb lesz, mert idén nem egyedül ünnepel. Annyi elrontott év után, idén várja őt valaki, és ő is vár valamit.

– Ma van a nagy nap – üti fel telefonját izgatottan. A naptárában minden fontos eseményt rögzített, az első találkozásukat a mozinál Dáviddal, amikor először kedveskedett neki a férfi egy szál letépett virággal, az első csók időpontját, azt, amikor eldöntöttek, hogy összeköltöznek, mikor annyi félreértés után, egy baráti összejövetelen Márk – Dávid legjobb barátja – fel nem nyitotta mindkettőjük szemét, hogy ők együtt kiegészítik egymást. Márknak nagyon sok mindent köszönhetett, megkedvelte Őt.

Igen, minden fontos dátum rögzítve volt, de ez a mai, talán a legfontosabb. December 23. Az első UH vizsgálat. A nő szeme csillogott a boldogságtól, mikor a dátumhoz lapozott, majd gyorsan lezárta a telefonját és Dávidhoz fordult. Mélyen aludt még, hiszen az óra alig mutatott 6 órát. Fáradt volt, mivel dolgozott az utolsó percig, ezért nem is akarta felébreszteni, így Kata csak távolról nézte a férfit, azokat a csodás barna fürtöket, ahogyan hanyagul a férfi arcára omlottak. Szerette Őt, teljes szívével, hálás volt neki, hogy kitartott mellette akkor is, amikor a körülmények megváltoztak.

Tudta, hogy elmúlik, hogy hamarosan elmúlnak a rosszullétek – csak pár hét – gondolta – csak pár hétig tarts még ki szerelmem.

Végig simította a férfi arcát, aki álmosan, hanyagul magához húzta a nőt és így aludtak el. Biztonságban volt, biztonságban érezte magát.

– Jézusom, mennyi az idő? Az a rohadt ébresztő már megint nem jelzett – riadt fel hirtelen Kata

– De, jelzett, 3x is, ahogyan szokott, de mindig szundira nyomtad – dünnyögte Dávid félálomban. – Hány órára kell odaérnünk az orvoshoz?

Nem felejtette el! – csattant fel a nő magában, és egy hatalmas csókot nyomott a férfi szájára

– Neee, még túl fáradt vagyok – dünnyögte

– Pihenj csak, még ráérünk, délre megyünk, még van 1 óránk, hogy elkészüljünk – mondta Kata örömittasan.

Azonnal ki is pattant az ágyból, mert érezte, hogy muszáj ennie valamit. Kiviharzott a konyhába és levágott egy jó nagy darabot a kalácsból, megkente vajjal és tett rá mézet. Így szerette, mindig így ette. Dávid hozta tegnap, 2 kalácsot is vett, ezzel kedveskedett szerelmének, mert tudta, mennyire szereti és milyen fontos a reggeli egy kismamának. Meg persze azért, mert tudta, hogy jobb a békesség, ha van reggelire kalács, túl sok gond nem lehet.

Amíg Kata megreggelizett, Dávid is elkészült. A sötétkék melegítőjét vette fel, a nő nagyon szerette ezt a szettet látni a férfin, jól állt neki mindig, kiemelte az alakját.  Gyorsan Kata is felöltözött és már úton is voltak életük legnagyobb eseménye felé. Izgatottan szálltak mindketten az autóba, hiszen tudták mi vár rájuk, egyszerre féltek és örültek.

– Hova kell mennünk? – kérdezte a férfi

– 3 utcával arrébb, majd mutatom az utat, csak indulj már, mert elkésünk – förmedt rá Kata.

Dávid meg sem szólalt, a gázra taposott és már száguldottak a címre.

A váróteremben senki sem volt, egy nagyon kedves asszisztens azonnal felvette az adatokat, már csak várakozni kellett. Alig telt el pár perc, a doktornő szólította.

Kata félve lépett be a szobába. Nem szerette a nőgyógyászati vizsgálatokat, mindig olyan kiszolgáltatott helyzetnek élte meg. A szoba rideg volt és hűvös, de belépve megpillantotta a vizsgálószéket, a monitort, mindenhol a legmodernebb eszközöket vélte felfedezni és ez megnyugtatta, tudta, hogy most is jó kezekben van. Észrevette, hogy a falon rengeteg plakát hirdette a jobbnál jobb terhességi vitaminokat, de Ő tudta, hogy ilyet biztosan nem fog szedni, hiszen Orsi barátnője is szedte és mindig rosszullétek gyötörték, ráadásul nagy súllyal született a gyermeke.  – Én, egy 4 kg-os gyereket tuti nem tolok ki a vaginámon – futott át az agyán, de gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, mikor a doktornő kérte, hogy vetkőzzön le és feküdjön fel a vizsgálóasztalra. Kata szó nélkül engedelmeskedett, és már a vizsgálat közepén találta magát.

Hirtelen, hangos gratulációra lett figyelmes:

– Gratulálok, Önnek van egy 7 hetes, egészséges terhessége!

Szóhoz sem jutott, csak nézte a monitort meredten, ahol a szívhang egyenetlen jeleit látta.

– Nem jelentene problémát, ha a férjem is bejönne? Hogy Ő is lássa! – szegezte Kata a kérdést az doktornak. Igen, férjének hívta mások előtt Dávidot, mert remélte, hogy a kisbabájukkal együtt, családdá is válnak. Ő, a férje Dávid és a kis Hanna. Mert ezt a nevet választották, Hanna, bájos, derűs csengésű fecsegőtipegő és valamiért biztosak voltak benne, hogy kislányuk fog születni.

– Természetesen, behívom azonnal – reagált a doktornő.

A nő hosszasan nézte a monitort, nem tudni mennyi idő telt el azóta, de egyszer csak megjelent Dávid, leült a nő mellé és megfogta a kezét. Csókot nyomtak egymás ajkára, mindig így üdvözölték egymást, akármennyi idő telt el az utolsó találkozásuk óta, még, ha csak percek, akkor is.

A doktornő  elkezdte magyarázni, hogy mit látnak, de egyikük sem igazán értette – petezsák, zigóta, embrió –  mind olyan szavak amit az ember hirtelen nem fog fel. Hiszen Ő, ott, egy kisbaba, az Ő kisbabájuk, hívhatják embriónak, de Ő, ott, egy elő személy, melynek szívhangja hallatán mindketten elérzékenyültek.

– Nézd, ott van Hanna…milyen picike – mondta Dávidnak könnyeivel küszködve.

Fél órával később már hazafelé tartottak. Kata szorongatta az UH képet, Dávid pedig vezetett. Némán ültek egymás mellett, de boldogok voltak. Boldognak tűntek, de az, hogy egymástól függetlenül mire gondoltak, már nem volt egyértelmű.

Egy dolog volt biztos, hogy ettől a naptól kezdve, minden megváltozik. Ez a dátum örökre bevésődik a gondolataikba, az életük részévé válik…”