1.0Szempillantáshttps://szempillantas.cafeblog.huSzempillantáshttps://szempillantas.cafeblog.hu/author/noni/<h3>Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer...</h3> ...egy kisfiú, aki folyton csak menekült. Menekült a felelősség, az elvárások és a  kényszerűség elől. Mindig azt gondolta, hogy ez lesz majd az utolsó, de aztán valahogy mégiscsak folytatta. Egyik hazugság jött a másik után, és a kisfiú egyre szomorúbb és szomorúbb lett, mert a sok füllentés már egy nagy rakássá növekedett. Egyszer aztán egy kismadár szállt a rakás tetejére és dalolni kezdett. Elbűvölő, csilingelő hangon, amely megbabonázta a kisfiút. Mindig vágyott rá, hogy feltétel nélkül szeressék és a kismadár ezt megadta neki. Együtt szárnyaltak, repültek a végtelenbe és még tovább. A kismadár boldog volt, fészket rakott és mindig a kisfiú nyomában volt. Megbízott benne, a legjobb barátok voltak, cserébe a kisfiú - felismerve a kismadár esendőségét - védelmezte és óvta őt: naptól, fagytól, esőtől. De a kisfiú nem állt meg, csak futott és futott és futott, kergette az álmokat, kergette a vágyakat, kergette a lehetetlent...míg végül egy nap észrevette, hogy a kismadár már nem szárnyal mellette. Végtelen szomorúság lett úrrá rajta, vigasztalhatatlan volt... Végül egy dallamra lett figyelmes. Ismerős volt neki, de nem ugyanaz volt, mint amit a kismadár énekelt neki. Kíváncsian hallgatta, dúdolta, mert elvarázsolta őt az új dallam. Cikáztak a gondolatai, kereste, kutatta, végül megtalálta a hang forrását. Lágyan szólt, halkan, elringatta őt, de ez mégsem volt annyira csengő, nem volt annyira dallamos, mint amit a kismadár énekelt neki. Ezért a kisfiú nem állt meg, csak futott és futott és futott, kétségbeesetten, ismét hajszolta az álmokat, hajszolta a vágyakat, hajszolta a lehetetlent...míg végül egy nap ismét rátalált a kismadárra. A földön feküdt, szomorúan, megtörten. A kisfiú látta, hogy megsérült, segíteni szeretett volna rajta, de a kismadár elhúzódott tőle: - Kérlek ne segíts - mondta halkan a kismadár - elfáradtam útközben és nem tudtam veled tartani. Kicsi voltam és erőtlen, de te vissza se néztél. Mondd, mikor láttad, hogy már nem kísérlek? - Igazad van - mondta a kisfiú búskomoran - későn vettem észre, hogy már nem vagy mellettem. Elkábított egy másik ének, de nem volt olyan csengő, mint a te dallamod. Azonnal jöttem, futottam, rohantam, hogy újra rád találjak, de ebben a féktelen igyekezetemben én is kimerültem  - válaszolt megtörten a kisfiú. A kismadár némán feküdt a földön, hideg volt neki a fagyott talaj, teljesen átfázott, de végül erőt vett magán, felszállt és így szólt a kisfiúhoz: - A féktelen igyekezet kimeríti az embert, de ha a nagy rohanásban észrevennéd azt, hogy ki az aki kísér téged, az lerövidíthetné a célhoz vezető utat. Majd a kismadár nézte, figyelte a kisfiút, végül tovaszállt... <img class="aligncenter wp-image-223 size-full" src="https://szempillantas.cafeblog.hu/files/2020/04/kis-herceg.jpg" alt="" width="1344" height="756" />  rich