Sokan gondoljuk ezt, mikor az életünkre tekintünk.
Elképzelünk egy áloméletet, hogy mikor mi fog történni. Megtervezzük, hogy mikor lesz családunk, mikor házasodunk, mikor vállalunk gyereket és mivel töltjük a szabadságunkat.
Ez mind nagyon szép, de közben megfeledkezünk arról, hogy az idő igenis véges.
Nincs visszapörgethető pillanat, nincs újrajátszás, nincs “majd máskor” és nincs “majd legközelebb”. Gyászolhatjuk a feleslegesen elvesztegetett időt, az elpazarolt pillanatokat, de miért tennénk? Minden ami megtörtént már, az a múlté, végérvényesen megváltoztathatatlan.
Amikor a szerelmet lepkehálóval üldözzük, akkor rengeteg hibát elkövetünk, testünket tartós használatra bocsájtjuk, és hagyjuk, hogy hátunkat sáros lábbal tapossák az arra érdemtelenek. A majdnem szerelmek nem szerelmek, csak laza, ilyen-olyan kapcsolatok, soha nem fejlődnek, csak megrekednek, stagnálnak, langymeleg pocsolyában áznak, üresek, nincsen bennük semmi, a földön vergődik szárnyalás helyett. Eltelik mellettük az életünk.
Én, hálás vagyok ezekért, mert megtanítanak fordítani a sorrenden. Már nem tudok, és nem is akarok mindent és mindenkit szeretni. Már nem érdekel, hogy nem vagyok jó mindenkinek, mert elég annak, aki nekem is teljes mértékben megfelelő. A szenvedélyre épített kapcsolat, homokra épül, egyetlen vihar porig rombolja, pedig a szövetségnek a lelki intimitás az alapja.
És amikor ez tudatosul, rendíthetetlenül egy olyan útra lépsz, ahol ott vár valaki, aki őszintén kimutatja a valódi érzelmeit, akinek a legnagyobb félelme az, hogy elveszít téged, aki nem fél szeretni téged és aki nem gondolja azt, hogy a sebezhetőségének kimutatása gyengeség lenne. Tudja, hogy védenie és óvnia kell téged, ahol nincsenek játszmák, csak tisztelet és megbecsülés, aki a legjobb barátod és szerelmed egy személyben.
Innentől kezdve, már nem keresel tovább.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: