Utolsó levél

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ki tudom mondani, hogy elengedtelek,
mert…

szerettelek, aztán elmentél, és már az elején tudtam, hogy ez így lesz. Pont olyan voltál, akit fáj szeretni. És pont olyan, aki az első perctől menni akart.
De azért mindig egymásra találtunk. Megtettünk néhány hosszú utat egymás mellett. Én néha sétáltam, te néha futottál. Előre, aztán vissza.

Azt sem titkoltad, hogy sokáig nem tudsz egy helyen maradni. Tudhattam volna, hogy én sem leszek más. Mellőlem is elvágyódsz majd. Tőlem is menni akarsz. Mégis reméltem, hogy talán. Talán szeretjük egymást annyira, hogy velem maradsz. De tévedtem.

Mindig azt hittem, hogy a végén sikerülni fog. Nekünk sikerülni fog, hiszen az nem lehet, hogy az Univerzum (vagy Isten, vagy aminek hívod) a végén nem ajándékoz meg minket egymással. Mert annyira keményen küzdöttünk, annyira akartuk, és annyi mindent kockára tettünk.

De nem ez történt. Velünk az történt, hogy mindezek ellenére, mégsem vagyunk együtt. Nagyon nehezen értettem ezt meg. És még nehezebben fogadtam el, hogy hiába nyúlnék újra a kezed után, és hiába kezdenénk újra az egészet, ugyanaz lenne a vége. Az lenne a vége, hogy nem működik. Bármennyire is szeretnénk.

Ha működne feláldoznánk mindent egymásért. Ha azok lennénk, akkor együtt lennénk. Ha azok lennénk akkor elég lett volna a közös humor, a kémia, ami egymáshoz vonzott bennünket, a csönd a nap végén, amikor megpihentem a karjaidban.

Szívből kívánom, hogy megtaláld azt, aki mellett megnyugszol. Ne érts félre, nincsen bennem sem harag, sem düh, hibáztunk, mindketten, a magunk módján és elengedtük egymást.
Ma már tudom, hogy a búcsúnknak értelme volt. Értelme van.