Beküldve:

Utolsó levél

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ki tudom mondani, hogy elengedtelek,
mert…

szerettelek, aztán elmentél, és már az elején tudtam, hogy ez így lesz. Pont olyan voltál, akit fáj szeretni. És pont olyan, aki az első perctől menni akart.
De azért mindig egymásra találtunk. Megtettünk néhány hosszú utat egymás mellett. Én néha sétáltam, te néha futottál. Előre, aztán vissza.

Azt sem titkoltad, hogy sokáig nem tudsz egy helyen maradni. Tudhattam volna, hogy én sem leszek más. Mellőlem is elvágyódsz majd. Tőlem is menni akarsz. Mégis reméltem, hogy talán. Talán szeretjük egymást annyira, hogy velem maradsz. De tévedtem.

Mindig azt hittem, hogy a végén sikerülni fog. Nekünk sikerülni fog, hiszen az nem lehet, hogy az Univerzum (vagy Isten, vagy aminek hívod) a végén nem ajándékoz meg minket egymással. Mert annyira keményen küzdöttünk, annyira akartuk, és annyi mindent kockára tettünk.

De nem ez történt. Velünk az történt, hogy mindezek ellenére, mégsem vagyunk együtt. Nagyon nehezen értettem ezt meg. És még nehezebben fogadtam el, hogy hiába nyúlnék újra a kezed után, és hiába kezdenénk újra az egészet, ugyanaz lenne a vége. Az lenne a vége, hogy nem működik. Bármennyire is szeretnénk.

Ha működne feláldoznánk mindent egymásért. Ha azok lennénk, akkor együtt lennénk. Ha azok lennénk akkor elég lett volna a közös humor, a kémia, ami egymáshoz vonzott bennünket, a csönd a nap végén, amikor megpihentem a karjaidban.

Szívből kívánom, hogy megtaláld azt, aki mellett megnyugszol. Ne érts félre, nincsen bennem sem harag, sem düh, hibáztunk, mindketten, a magunk módján és elengedtük egymást.
Ma már tudom, hogy a búcsúnknak értelme volt. Értelme van.

 

Beküldve:

Mikor ez az egész véget ért

Amikor majd ez az egész véget ér…tettem fel a költői kérdést?! vagy inkább tettem egy megállapítást közel két hónapja.

Szó volt benne arról, hogyha majd ez az egész véget ér, mennyi minden változik majd, miket fogunk újra vagy jobban értékelni, mi lesz az amit feltétlenül megváltoztatunk és mi az, amit meg fogunk tenni.

Most azt kérdezem, így, hogy ez az egész véget ért, végül megtanultuk becsülni az életünket?
Megtanultuk látni a boldogságot a boldogtalanságban, a rendet a káoszban, a békét a gondban? Más szemmel nézzük és észrevesszük az apróságokat?
Végül felvettük a legszínesebb ruhánkat? Elmentünk újra a kedvenc helyünkre? Átértékeltük az emberi kapcsolatainkat?

Nem, egyiket sem tettük meg. Megálltunk három hónapra, gondolkodtunk a fentieken, sajnálkoztunk, túléltünk, összeomlottunk, de nem álltunk fel. Visszatért minden a régi kerékvágásba, mert változtatni nehéz és félünk tőle. Autók tömkelege hömpölyög az utakon, futunk, rohanunk újra és újra, futjuk ugyanazokat a köröket, de csak körbe és körbe és körbe, sosem egyenesen.

Beleragadtunk a monotonitásba, hiányoltuk a barátokat, szülőket, nagyszülőket. Ki volt mellettünk ebben az elmúlt három hónapban? Értékeljük most a velük töltött időt? Értékeljük most a szabadságot? Többet járunk el hozzájuk/velük? Ezek nagyon fontos kérdések.

Kapcsolatok szakadtak meg, mert annyira a mókuskerékben élünk, hogy már nem tudjuk élvezni és becsülni, sem a magunkkal, sem a társas kapcsolatainkkal töltött időt.

Ha te magad nem változol, akkor a körülmények sem fognak. Először magadon kell dolgoznod ahhoz, hogy fejlődhess és felelősségteljesen élhess.

Beküldve:

Amikor a változás kézzel fogható

Én mindig csodálattal néztem azokat a kapcsolatokat, ahol minden tökéletes. Látszólag.
És én el is hittem mindig, hogy ilyennek kell lennie.
Tökéletesnek, felhők és viharok nélkül.

Kívülről tekintve minden kapcsolat harmonikus, azt látjuk, hogy szinte szavak nélkül megértik egymást a felek, totálisan kiegészítik a másikat és mi is erre vágyunk. De amikor közelebbről szemügyre vesszük ezeket a tökéletes párokat, kiderül, hogy nem mindig minden egyenes, fekete vagy fehér. Sosem az.

Ekkor jövünk rá, hogy egy párkapcsolat hepehupás, hegyek – völgyek váltakoznak és ez így van rendjén. Ettől olyan egész, ettől válik kiegyensúlyozottá, ettől színes. Mint a Jin és a Jang, az értelem és az érzelem, egy kis rossz a jóban és egy kis jó a rosszban. Ez a tökéletesség.

Amikor úgy érezzük, hogy túl sokat küzdünk egy kapcsolatban, sose felejtsük el, hogy a másik fél is küzd, magunkat látjuk benne, mert ez oda-vissza játék. Ha mi elbizonytalanodunk, az elbizonytalanítja a partnerünket is. A helyzet fordítva is igaz, mert közösen játsszuk ezt a játékot, mert így döntöttünk, hogy kitartunk egymás mellett. DE! Amikor már tudjuk ezt egymásról, akkor könnyű lesz kezelni is.

Hevesebb viták során az ember könnyebben engedi el a számára kellemetlen kapcsolatokat. Nincs szüksége drámára, nincs szüksége feleslegesen gerjesztett feszültségre. És az a helyzet, hogy senkinek sincsen szüksége rá.
Ekkor jön el egy pont, amikor ezen felül akarnak és tudnak is kerekedni.

Már nincs menekülés, hanem maradás van.
Nem futok el sem én, sem Ő.
Meg kell tenni a másik felé az első lépést, és fogadni is tudni kell ezt a közeledést. Egy érintés, egy simogatás, egy bújás, mind szavak nélküli kommunikáció, mikor nehéz megszólalni.  Ezek apró dolgok, de néhány kapcsolatban mérföldkőnek számítanak, ezt kell értékelni, el kell engedni a félreértéseket, és ott maradni. Mert Ő is ott maradt, egy ajtócsapkodás után, nem ment el, mert úgy döntött, hogy marad.
Tudni kell szeretni akkor is, amikor nehéz őt szeretni, mert Ő is szeret, amikor nehéz engem szeretni.

Innentől tud jól működni egy párkapcsolat. És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már működik is.