Mikor felejtettünk el küzdeni?

Emlékszel…?

…mikor gyermekként egy tűzokádó sárkány elszántságával védelmeztük a számunkra igazán fontos dolgokat? Például amikor elvesztettük a kedvenc játékunkat, vigasztalhatatlan sírásban törtünk ki. Természetesen tudtuk pótolni, sőt, elképzelhető, hogy pont ugyanolyat kaptunk, de sosem volt az a plüssmedve, tűzoltóautó vagy baba pontosan olyan, mint az, amit előtte óvtunk, védtünk, szerettünk amíg tudtunk.

Utána felnőttünk és azt tanultuk meg ebből az egészből, hogy alapvetően minden helyettesíthető és a folyamatok kezdtek megváltozni.

Lényeges dolgok peregnek ki a kezünkből, szinte észrevétlenül, mint a tengerparti homok, újabb és újabb hullámokba kapaszkodunk, annak ellenére, hogy mi voltunk azok, akik szétnyitottuk a tenyerüket, majd újra és újra lehajolunk, újabb és újabb homokot markolunk, majd ezt is elengedjük, bele az élet tengerébe.

Mikor felejtettünk el küzdeni azért akiért vagy amiért érdemes? Mikor lettünk ennyire kényelmesek és közönyösek? Ki hitette el velünk, hogy csak dőljünk hátra és hagyjuk elmenni az igazán fontos dolgokat?

Mocskos világban élünk, ami ki tudja mikor szippantott magába minket. Mesterséges várakat építünk, amelyek hihetetlenül ingatagok, igazi alapot sosem adnak. Már nincsenek annyira fontos dolgok az életünkben, amiért képesek lennénk küzdeni. Mikor váltunk ilyenné? Mikor nyomta rá ez a bélyegét társas kapcsolatainkra? Úgy érezzük bárki, bármikor helyettesíthető, de amikor helyettesíteni kell, akkor nagy bajban vagyunk, mert nem mindent lehet pótolni, csak azt hisszük.

A legnagyobb baj a *modern* szerelemmel, hogy úgy érzed, bármikor lecserélhető…

…pedig meg kell tanulnod küzdeni érte