Volt egyszer egy kisfiú

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer…

…egy kisfiú, aki folyton csak menekült. Menekült a felelősség, az elvárások és a  kényszerűség elől. Mindig azt gondolta, hogy ez lesz majd az utolsó, de aztán valahogy mégiscsak folytatta. Egyik hazugság jött a másik után, és a kisfiú egyre szomorúbb és szomorúbb lett, mert a sok füllentés már egy nagy rakássá növekedett.

Egyszer aztán egy kismadár szállt a rakás tetejére és dalolni kezdett. Elbűvölő, csilingelő hangon, amely megbabonázta a kisfiút. Mindig vágyott rá, hogy feltétel nélkül szeressék és a kismadár ezt megadta neki. Együtt szárnyaltak, repültek a végtelenbe és még tovább. A kismadár boldog volt, fészket rakott és mindig a kisfiú nyomában volt. Megbízott benne, a legjobb barátok voltak, cserébe a kisfiú – felismerve a kismadár esendőségét – védelmezte és óvta őt: naptól, fagytól, esőtől.

De a kisfiú nem állt meg, csak futott és futott és futott, kergette az álmokat, kergette a vágyakat, kergette a lehetetlent…míg végül egy nap észrevette, hogy a kismadár már nem szárnyal mellette.

Végtelen szomorúság lett úrrá rajta, vigasztalhatatlan volt…

Végül egy dallamra lett figyelmes. Ismerős volt neki, de nem ugyanaz volt, mint amit a kismadár énekelt neki. Kíváncsian hallgatta, dúdolta, mert elvarázsolta őt az új dallam. Cikáztak a gondolatai, kereste, kutatta, végül megtalálta a hang forrását. Lágyan szólt, halkan, elringatta őt, de ez mégsem volt annyira csengő, nem volt annyira dallamos, mint amit a kismadár énekelt neki.

Ezért a kisfiú nem állt meg, csak futott és futott és futott, kétségbeesetten, ismét hajszolta az álmokat, hajszolta a vágyakat, hajszolta a lehetetlent…míg végül egy nap ismét rátalált a kismadárra.

A földön feküdt, szomorúan, megtörten. A kisfiú látta, hogy megsérült, segíteni szeretett volna rajta, de a kismadár elhúzódott tőle:

– Kérlek ne segíts – mondta halkan a kismadár – elfáradtam útközben és nem tudtam veled tartani. Kicsi voltam és erőtlen, de te vissza se néztél. Mondd, mikor láttad, hogy már nem kísérlek?

– Igazad van – mondta a kisfiú búskomoran – későn vettem észre, hogy már nem vagy mellettem. Elkábított egy másik ének, de nem volt olyan csengő, mint a te dallamod. Azonnal jöttem, futottam, rohantam, hogy újra rád találjak, de ebben a féktelen igyekezetemben én is kimerültem  – válaszolt megtörten a kisfiú.

A kismadár némán feküdt a földön, hideg volt neki a fagyott talaj, teljesen átfázott, de végül erőt vett magán, felszállt és így szólt a kisfiúhoz:

– A féktelen igyekezet kimeríti az embert, de ha a nagy rohanásban észrevennéd azt, hogy ki az aki kísér téged, az lerövidíthetné a célhoz vezető utat.

Majd a kismadár nézte, figyelte a kisfiút, végül tovaszállt…