Egyszer eljön az idő, amikor véget kell vetni bizonyos dolgoknak. Nehéz dolog várni, főleg ha azt sem tudjuk mire.

Az elmúlt napokban volt időm gondolkodni, hogy miben buknak el a kapcsolatok? Mindegy milyen régóta tart, van bennük valami közös. Ez pedig a kommunikáció. Ezen múlik szinte minden. Ugyanis a szavaknak ereje van, képes a szív beleszorulni egy-egy mondatba, az eszünk meg nagyokat kacag közben.

Felidéztem nagyon sok régi emléket, hogy hol ronthattuk el. Igen, nem véletlen a többesszám, mert ezt együtt csináltuk. Együtt tettük tönkre. A ki nem mondott gondolatok, szavak, amik ott voltak végig, mégsem hagyták el a szánkat.

Vajon ma, ezen a napon, más lenne, ha akkor nem így döntünk? Ha megbeszéltük volna, ha kimondtuk volna, vagy ha akkor inkább mégis csendben maradtunk volna? Most vajon terveznénk, keresnénk, kutatnák a közös lehetőségeket? A közös otthonunkat, utazásunkat, vágyainkat? Megőriztük volna a szerelmünket? A válasz igen.

Ugyanis, a körülmények áldozatai lettünk. Nem a gondolkodásmódunkkal volt a baj, hanem a körülménnyel. Túl hirtelen és túl sok minden változott, és ezt nem tudtuk kezelni. De ma már mindketten tudjuk, hogy kár volt, nem lett volna szabad ilyen könnyen elengedni.

Ma, ezen a napon, már tudom, hogy a “majdnem” kapcsolatunk nem vezet sehova. Mert még mindig ott vagyunk egymásnak, annak ellenére, hogy hónapok teltek el. Még mindig visszatérünk egymáshoz, mert egymásban nyugszunk meg, ahogyan az elmúlt évben mindig.

De most, döntened kell. Mész vagy maradsz?

Mert amikor rájövök arra, hogy a szívem nem tud folyamatosan egy átmeneti helyzetben lenni, akkor onnantól kezdve a bizonytalanság teret kap, és veszteni fogsz. Nem tudok a “majdnem” kapcsolatod lenni. Nem vagyok egy végtelen, soha ki nem ürülő energiaforrás.

Szóval döntened kell, hogy mész vagy maradsz, mert én már nem leszek a “majdnem” kapcsolatod.