Várakozás

Várakozom, és lehet, hogy érdekesen hangzik, de ezt a levelet újra neked írom.  Tudod, én tényleg próbálok elszakadni tőled, de te valamivel mindig visszarántasz, az utolsó pillanatban. Pedig te akartad ezt, te akartad, hogy így alakuljon minden. Finoman jelzed, hogy itt vagy, valahol, a távolban, de semmiképpen sem közel hozzám.

Megint magaddal foglalkozol, újra és újra felszínre tör a hatalmas nagy egód, és büszkeséged,  mintha tudni akarnád, hogy még ott vagyok-e neked, melletted állok-e – persze burkoltan, mert Te sosem mondanád ki, hogy mit is akarsz valójában – de te akartad, hogy ne tegyem, te akartad, hogy ne legyek többé.  Ez csak egy újabb játék? Biztosan tudom, hogy igen. De tudod mit kellene tenned? A régi fotókból kivágni az arcképünket, ráragasztani egy hurkapálcára és akkor továbbra is  játszadozhatnál a kegyetlen kis színházadban. De kérlek, hogy ne a valóságban.

Amíg te ezzel vagy elfoglalva, addig fogalmad sincs róla, hogy velem mi történik, alapvetően sosem érdekelt téged. Tudod, én most várakozom. Várom azt, hogy miután az élet térdre kényszerített, még egyet rúgjon belém. Tudom, hogy ezeket azért kapom, hogy térjek már végre észhez. Decemberben, mikor megláttam a 2 csíkot a teszten, egyszerre éreztem boldogságot és kétségbeesést. Boldogságot, mert ott volt a kisbabánk, kétségbeesést, mert már akkor éreztem, hogy nem számíthatok rád.

És milyen jól tettem. 4 héttel később, már hűlt helyed volt a lakásban és azóta is csak az árnyékod van jelen, vagy már az sem. De persze, mindenről én tehetek, melyhez mereven ragaszkodsz és kapaszkodsz ebbe, mert gyáva vagy beismerni, hogy hibáztál.

Szóval én most várakozom, de te nem tudod, hogy mire. Már nem rád. Mert amikor a kórházban feküdtem és elhalt a kisbabánk, adódott egy kis probléma, amit nem mondtam el neked.

Most várok a diagnózisra, hogy valaki kimondja a halálos ítéletet, ami már most megváltoztatta az életemet. Sajnálom, hogy régen nem figyeltem jobban, de tudod, jobb később, mint soha. Ma már látom a napot, a maga tökéletes valójában, ahogyan fényt gyújt a legsötétebb óra után, már szeretem az esőt, amit eláztatja és elmossa a régi életemet és már látom, hogy az életben kik és mik fontosak igazán.

Muszáj kilépnem az ördögi körből, mert most másra kell az energia, másra kell összpontosítanom. Hatalmas feladat elé állít az élet, amivel szembe kell néznem, először is azzal, hogy elfogadjam, hogyha az élet egy pillanat alatt kettétörik, akkor is találjak kapaszkodót, mert, ha elveszítem, már nem lesz visszaút.

És ilyenkor eszembe jut, hogy annyi mindent nem láttam és még oly sok mindent kell tennem.