Ezt a lányt már nem ismered…

Tudod, ezt a lányt már nem ismered…mivel teljesen máshogyan raktam össze a széthullott darabjait.

Az elmúlt egy évben, ez sokszor előfordult, de ez most más…más lesz, hiszem, hogy más lesz, szeretnék ebben bízni. Most olyan erővel, elszántsággal, bátorsággal építem újra magamat, amit te nem ismersz. Minden alkalommal, mikor megjelentél az életemben, földöntúli boldogságot éreztem, hittem, bíztam, hogy ez most más lesz, aztán reggel felébredtél és újra elmentél. Magad mögött hagytad újra és újra a bizonytalanságot, a kétségeket, az ürességet és ezt a mérhetetlen fájdalmat, amit most is érzek.

DE! Ma más. Ma bebizonyítottad konkrétan, hogy semmit sem jelentek számodra. Elégedetten távoztál? Megkaptad, amiért jöttél? Sikerült újra hátba szúrnod? Mondd, nem fáj a késednek a hátam? Mert a hátam már nem fáj, megszoktam, és a lelkem is kezd megnyugodni, nem tudsz már ennél több sebet ejteni rajta, nincsen már szabad hely. Sosem fogod megtudni, hogy valójában micsoda károkat okoztál. Eszembe jut sokszor, hogy mit mondanál, de csak a cinikus nevetésedig jutok.

Tükörbe tudsz nézni minden áldott nap? Úgy őszintén? Ha belenézel a tükörbe, szoktad látni azt az embert, aki milliónyi hazugsággal jutott el idáig nálam? Szerintem, csak azt látod. De tudod, hogy én mit látok még? Látom a szívedet, ami gyorsabban ver, ha a közeledben vagyok, látom azt a bizonytalanságot, amit akkor érzel, ha tudod, rosszul döntöttél, látom a lelkedet, ami szeretet után sóvárog, látom azt a fiút, aki megnyugodni jön “haza” és látom mindazt, amit titkolsz mindenki előtt. Tudod én már megbocsátottam neked, mert te úgysem tudsz magadnak, de tőlem megkapod ezt is, vedd el nyugodtan, építsd be a lelkedbe, építsd fel még egyszer, hogy újra erőre kapj.

Tudod, hogy én amúgy mit gondolok? Hogy sohasem jelentettem számodra semmit. Te próbálod magaddal és a környezeteddel elhitetni azt, hogy te mindent megtettél, te mindent megpróbáltál, te sosem hibáztál, de ez nem igaz. Engem okolsz mindenért, hogy ez miért nem működött, áthárítod rám a felelősséget, amit te érzel, mert bizonytalan vagy és tisztára moshatod a neved bárki előtt, de nagyon mélyen te is tudod, hogy csak magadat próbálod megnyugtatni.

1 éven át, csak a felszínt kapargattad, sosem akartál, vagy tudtál annál mélyebbre menni, a lélekhez. Használati tárgy voltam végig. Semmi több.  Tudod lélek, csak lélekkel fonódik össze, a test, csak díszes csomagolás, ami vágyra adhat okot, de lélek, csak lélekkel fonódik össze. És neked nincs lelked. Sose felejtsd el.

Tudod én sohasem gondoltam volna, hogy te engem tudsz bántani, soha. Itt követtem el az első hibát, de többet nem teszem. Hiszem, hogy az élet, a sors, itt még nem zárta le a kettőnk dolgát, vissza fog téged dobni, de akkor már tudni fogom, mit kell tennem.

Tudod miért? Mert ezt a lányt már nem ismered…máshogyan raktam össze a széthullott darabjait.