Hónap: 2020 február

Megtettem.

De úgy, mint egy kisiskolás, szinte pont olyan elszántsággal és félelemmel nyitottam meg az üzeneteket és írtam neked, hogy “hogy vagy?!”, mintha életem legfontosabb vizsgáján álltam volna, teljesen meztelenül. Annyira mókás volt, de megtettem, és sajnálom, hogy megszegtem, amit ígértem neked.

Megszegtem azt az ígéretemet, hogy nem kereslek többet és megszegtem azt az ígéretemet, hogy nem szeretlek többé. Sajnálom.

Azért, mert tudod én annyi mindent szeretnék neked elmondani, de azt írtad most nincs időd mert sok dolgod van.  Tényleg nincs időd? Mert igaz, hogy nem mondtam neked, hogy beszéljünk, hogy gyere ide és legyél itt egy kicsit velem, de nem akarom azt, hogy azért legyen időd rám, mert nekem viszont már nincs elég időm.

Az a nő akartam lenni az életedben, akinek én vagyok az első gondolata reggel és az utolsó gondolata este, csak kisiklottak a dolgok. Egyikünk sem tudja miért, mert nyomós érvet egyikünk sem tud felhozni.

Bárkivel és bárhol vagyok, nekem még mindig te vagy az első gondolatom.  Nem tudom, hogy ez egyszer véget ér-e, de amennyire akartam, hogy így legyen, annyira nem akarom már.

Hiányzol. Hiányzik az a buta kis fejed, ahogyan reggel felkelsz és a hajad külön életet él, hiányzik a félmosoly az arcodról, amit minden alkalommal megkaptam tőled mikor megláttál, a boci szemeid, melyek hol ragyogtak az örömtől, hol a könnyáztatta őket, hiányzik a közelséged, a jelenléted az életemben, az esti bújások, a reggeli szerelmes üzenetek, egyszerűen hiányzik minden.

Tudom, hogy utálod az ünnepeket, utálod a karácsonyt, de énmiattam megtetted, így nem bánom, ha ez volt az utolsó karácsonyom, mert nekem te lehettél az utolsó szerelmem, veled lehettem, mert erre vágytam, majdnem 1 éven át.

Viszont nem akarom felkavarni az életedet azzal, hogy kórtermekben ücsörögsz velem, szeretném, ha úgy emlékeznél kettőnkre, hogy alapvetően a viharos kapcsolatunk, egy rendkívül szenvedélyes kapcsolat volt, minden tökéletes és tökéletlen elemével. Tudom, hogy továbbléptél és ez így van rendjén.

Hiszem, hogy nincs tökéletes időzítés, nincs olyan, hogy minden klappol, hogy minden egyenes, hogy minden a terv szerint megy. A dolgok mindig zavarosak, mindig van millió tennivaló, mindig van mit feldolgozni, felfedezni, magunkban rendbe rakni, időt és energiát szánni rá.

Szóval, tényleg nincs időd?

 

 

 

Emlékszel? Van egy ilyen dal, hogy Élnünk kellett volna…Így 3 ponttal a végén írva, mert 1 pontnak, nincsen jelentősége.

Nekem erről az jut eszembe, hogy igazság szerint mi sosem éltünk. Úgy igazán. Igaz? Szerintem te is így gondolod. Sosem tettünk őrültségeket, sosem feszegettük a határokat. És itt most nem arra gondolok, hogy meg kellett volna másznunk a Mount Everestet, vagy bungee jumpingolni kötél nélkül, netán kiugrani egy Cessna 172-ből ejtőernyő nélkül.

Hanem arra, hogy sosem kentünk egymás arcára tejszínhabot a tortáról, sosem fogócskáztunk a lakásban, sosem nevettünk önfeledten, mikor valamelyikünk orra esett, egy-egy ilyen alkalommal, sosem ücsörögtünk órákat a kandalló előtt, sosem futottunk a Duna-parton kiabálva, sosem löktük le egymást az ágyról, sosem játszottunk, sosem bolondoztunk úgy igazán.

Ezeknek meg kellett volna történnie.

Néha nagyon nehéz visszafognom magam, hogy ne keresselek. Szerinted mi a jobb? Jobb megtenni és megbánni, mint megbánni, hogy nem tettem? Én sajnos nem tudom a kérdésre a választ, de azt tudom, hogyan reagálnál rá, ha jelentkeznék.

Emlékszel, mikor elküldted azt a videót? A “Mit számít, hogy kinek volt igaza?”, tudod, a 6 vagy 9, hogy ki, hogy látja, nézőpont kérdése, mert mindenkinek igaza van a saját szemszögéből. Abban volt egy olyan gondolat, hogy “mi a fontosabb? A kapcsolatod, vagy az, hogy igazad legyen” -illetve, hogy “…rohadjon le a kezem, ha én felhívom”, végül “…így telik el az életünk. ÉS a VÉGÉN meg azt mondjuk, BÁRCSAK…bárcsak megölelhettem volna még egyszer”.

Jelen állapotban ezt nagyon érdekes újra megnézni, mert még élnünk kellett volna. Talán most tudom úgy igazán értelmezni.

Pedig te semmiről sem tudsz, de tudod, most olyan jó lenne, ha mégis fognád a kezem, ha az ölelésedbe menekülhetnék.  Ha tudom, hogy az lesz az utolsó csók, az lesz az utolsó ölelésünk, akkor kicsit elhúztam volna. Egy kicsit belefeledkeztem volna. Mondd, te is?

 

Várakozom, és lehet, hogy érdekesen hangzik, de ezt a levelet újra neked írom.  Tudod, én tényleg próbálok elszakadni tőled, de te valamivel mindig visszarántasz, az utolsó pillanatban. Pedig te akartad ezt, te akartad, hogy így alakuljon minden. Finoman jelzed, hogy itt vagy, valahol, a távolban, de semmiképpen sem közel hozzám.

Megint magaddal foglalkozol, újra és újra felszínre tör a hatalmas nagy egód, és büszkeséged,  mintha tudni akarnád, hogy még ott vagyok-e neked, melletted állok-e – persze burkoltan, mert Te sosem mondanád ki, hogy mit is akarsz valójában – de te akartad, hogy ne tegyem, te akartad, hogy ne legyek többé.  Ez csak egy újabb játék? Biztosan tudom, hogy igen. De tudod mit kellene tenned? A régi fotókból kivágni az arcképünket, ráragasztani egy hurkapálcára és akkor továbbra is  játszadozhatnál a kegyetlen kis színházadban. De kérlek, hogy ne a valóságban.

Amíg te ezzel vagy elfoglalva, addig fogalmad sincs róla, hogy velem mi történik, alapvetően sosem érdekelt téged. Tudod, én most várakozom. Várom azt, hogy miután az élet térdre kényszerített, még egyet rúgjon belém. Tudom, hogy ezeket azért kapom, hogy térjek már végre észhez. Decemberben, mikor megláttam a 2 csíkot a teszten, egyszerre éreztem boldogságot és kétségbeesést. Boldogságot, mert ott volt a kisbabánk, kétségbeesést, mert már akkor éreztem, hogy nem számíthatok rád.

És milyen jól tettem. 4 héttel később, már hűlt helyed volt a lakásban és azóta is csak az árnyékod van jelen, vagy már az sem. De persze, mindenről én tehetek, melyhez mereven ragaszkodsz és kapaszkodsz ebbe, mert gyáva vagy beismerni, hogy hibáztál.

Szóval én most várakozom, de te nem tudod, hogy mire. Már nem rád. Mert amikor a kórházban feküdtem és elhalt a kisbabánk, adódott egy kis probléma, amit nem mondtam el neked.

Most várok a diagnózisra, hogy valaki kimondja a halálos ítéletet, ami már most megváltoztatta az életemet. Sajnálom, hogy régen nem figyeltem jobban, de tudod, jobb később, mint soha. Ma már látom a napot, a maga tökéletes valójában, ahogyan fényt gyújt a legsötétebb óra után, már szeretem az esőt, amit eláztatja és elmossa a régi életemet és már látom, hogy az életben kik és mik fontosak igazán.

Muszáj kilépnem az ördögi körből, mert most másra kell az energia, másra kell összpontosítanom. Hatalmas feladat elé állít az élet, amivel szembe kell néznem, először is azzal, hogy elfogadjam, hogyha az élet egy pillanat alatt kettétörik, akkor is találjak kapaszkodót, mert, ha elveszítem, már nem lesz visszaút.

És ilyenkor eszembe jut, hogy annyi mindent nem láttam és még oly sok mindent kell tennem.

 

Tudod, ezt a lányt már nem ismered…mivel teljesen máshogyan raktam össze a széthullott darabjait.

Az elmúlt egy évben, ez sokszor előfordult, de ez most más…más lesz, hiszem, hogy más lesz, szeretnék ebben bízni. Most olyan erővel, elszántsággal, bátorsággal építem újra magamat, amit te nem ismersz. Minden alkalommal, mikor megjelentél az életemben, földöntúli boldogságot éreztem, hittem, bíztam, hogy ez most más lesz, aztán reggel felébredtél és újra elmentél. Magad mögött hagytad újra és újra a bizonytalanságot, a kétségeket, az ürességet és ezt a mérhetetlen fájdalmat, amit most is érzek.

DE! Ma más. Ma bebizonyítottad konkrétan, hogy semmit sem jelentek számodra. Elégedetten távoztál? Megkaptad, amiért jöttél? Sikerült újra hátba szúrnod? Mondd, nem fáj a késednek a hátam? Mert a hátam már nem fáj, megszoktam, és a lelkem is kezd megnyugodni, nem tudsz már ennél több sebet ejteni rajta, nincsen már szabad hely. Sosem fogod megtudni, hogy valójában micsoda károkat okoztál. Eszembe jut sokszor, hogy mit mondanál, de csak a cinikus nevetésedig jutok.

Tükörbe tudsz nézni minden áldott nap? Úgy őszintén? Ha belenézel a tükörbe, szoktad látni azt az embert, aki milliónyi hazugsággal jutott el idáig nálam? Szerintem, csak azt látod. De tudod, hogy én mit látok még? Látom a szívedet, ami gyorsabban ver, ha a közeledben vagyok, látom azt a bizonytalanságot, amit akkor érzel, ha tudod, rosszul döntöttél, látom a lelkedet, ami szeretet után sóvárog, látom azt a fiút, aki megnyugodni jön “haza” és látom mindazt, amit titkolsz mindenki előtt. Tudod én már megbocsátottam neked, mert te úgysem tudsz magadnak, de tőlem megkapod ezt is, vedd el nyugodtan, építsd be a lelkedbe, építsd fel még egyszer, hogy újra erőre kapj.

Tudod, hogy én amúgy mit gondolok? Hogy sohasem jelentettem számodra semmit. Te próbálod magaddal és a környezeteddel elhitetni azt, hogy te mindent megtettél, te mindent megpróbáltál, te sosem hibáztál, de ez nem igaz. Engem okolsz mindenért, hogy ez miért nem működött, áthárítod rám a felelősséget, amit te érzel, mert bizonytalan vagy és tisztára moshatod a neved bárki előtt, de nagyon mélyen te is tudod, hogy csak magadat próbálod megnyugtatni.

1 éven át, csak a felszínt kapargattad, sosem akartál, vagy tudtál annál mélyebbre menni, a lélekhez. Használati tárgy voltam végig. Semmi több.  Tudod lélek, csak lélekkel fonódik össze, a test, csak díszes csomagolás, ami vágyra adhat okot, de lélek, csak lélekkel fonódik össze. És neked nincs lelked. Sose felejtsd el.

Tudod én sohasem gondoltam volna, hogy te engem tudsz bántani, soha. Itt követtem el az első hibát, de többet nem teszem. Hiszem, hogy az élet, a sors, itt még nem zárta le a kettőnk dolgát, vissza fog téged dobni, de akkor már tudni fogom, mit kell tennem.

Tudod miért? Mert ezt a lányt már nem ismered…máshogyan raktam össze a széthullott darabjait.

 

 

Kedves A.!

Ezt a levelet már sosem fogod elolvasni, mert egy szempillantás alatt tűntél el az életemből, és vittél mindent. Úgy kavartad fel a mindennapjaimat, mint egy hurrikán. Átgázoltál rajtam és csak romokat hagytál magad után.

“…de bakker, nekünk nincs közös jövőnk” – hallom utolsó szavaidat, minden nap, minden percben, melyek a csontomig hatolnak, minden alkalommal, mikor eszembe jut.

Amúgy milyen érdekes ez a megszólítás. Kedves. De mégis mit írhatnék neked, drága A., vagy Szia A., tudod, kedves csak akkor voltál velem, mikor az érdekeid úgy kívánták.

Most is remeg a kezem, ahogy ezeket a sorokat leírom.

Ma fáj a legjobban a hiányod, annyira, hogy néha a levegővétel is kínzó erővel tör fel. Ezt mégis, hogy gondoltad!? Vajon előre kitervelt, gonosz küzdelemnek szántad? Játéknak?! Te okoztad ezt az állapotot, hozd is helyre!

Tudod, én még mindig hiszek benned, hiszem, hogy tudsz úgy szeretni engem, ahogyan elterveztük, amiről álmodtunk, hogy tudunk úgy együtt élni, ahogyan az mindkettőnknek jó.

De, utána visszacsöppenek a valóságba és tudod mit látok? Egy elveszett, elcseszett kisfiút, aki saját magával folytat küzdelmet, aki olyan mintákat és beidegződéseket hozott magával, amiket levetkőzni képtelenség. Ezek a te démonjaid. Neked kell megküzdeni velük. Úgy tűnik, ez a modernkori harc, amikor nem egy sárkánnyal küzdesz meg értem, ha nem saját magaddal, csak kérlek, akard jobban, akarj kicsit jobban engem, mert nem tudlak megmenteni, ha nem hagyod,

de, már lehet, hogy nem is akarlak megmenti, mert most magamat kell.

Hogy téged hibáztatlak-e?! Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs. Tudod most azt érzem, hogy megsemmisítettél, de erről én is tehetek, hogy hagytam magam, ilyen sokáig megvezetni.

Hogy szerelem volt-e?! Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs. Tudod, most azt érzem, hogy csak egy illúzióba, egy idealizált képbe. Abba voltam szerelmes, amilyennek látni akartalak, ami bekövetkezhet, de egy elképzelt férfiba, nem lehet.

Rengeteget gondolkodom a kapcsolatunkon, leginkább azért, mert még mindig próbálom, nem csak magam, hanem mások előtt is tisztára mosni a neved. Még mindig, ezek után is.

Lassan egy éve kezdődött ez az őrület, veled, mikor rám írtál, azon a bizonyos közösségi oldalon. Istenem bár ne tetted volna, de muszáj hinnem abban, hogy minden okkal történik.