Szempillantás

Sokan gondoljuk ezt, mikor az életünkre tekintünk.

Elképzelünk egy áloméletet, hogy mikor mi fog történni. Megtervezzük, hogy mikor lesz családunk, mikor házasodunk, mikor vállalunk gyereket és mivel töltjük a szabadságunkat.
Ez mind nagyon szép, de közben megfeledkezünk arról, hogy az idő igenis véges.

Nincs visszapörgethető pillanat, nincs újrajátszás, nincs “majd máskor” és nincs “majd legközelebb”.  Gyászolhatjuk a feleslegesen elvesztegetett időt, az elpazarolt pillanatokat, de miért tennénk? Minden ami megtörtént már, az a múlté, végérvényesen megváltoztathatatlan.

Amikor a szerelmet lepkehálóval üldözzük, akkor rengeteg hibát elkövetünk, testünket tartós használatra bocsájtjuk, és hagyjuk, hogy hátunkat sáros lábbal tapossák az arra érdemtelenek. A majdnem szerelmek nem szerelmek, csak laza, ilyen-olyan kapcsolatok, soha nem fejlődnek, csak megrekednek, stagnálnak, langymeleg pocsolyában áznak, üresek, nincsen bennük semmi, a földön vergődik szárnyalás helyett. Eltelik mellettük az életünk.

Én, hálás vagyok ezekért, mert megtanítanak fordítani a sorrenden. Már nem tudok, és nem is akarok mindent és mindenkit szeretni. Már nem érdekel, hogy nem vagyok jó mindenkinek, mert elég annak, aki nekem is teljes mértékben megfelelő. A szenvedélyre épített kapcsolat, homokra épül, egyetlen vihar porig rombolja, pedig a szövetségnek a lelki intimitás az alapja.

És amikor ez tudatosul, rendíthetetlenül egy olyan útra lépsz, ahol ott vár valaki, aki őszintén kimutatja a valódi érzelmeit, akinek a legnagyobb félelme az, hogy elveszít téged, aki nem fél szeretni téged és aki nem gondolja azt, hogy a sebezhetőségének kimutatása gyengeség lenne. Tudja, hogy védenie és óvnia kell téged, ahol nincsenek játszmák, csak tisztelet és megbecsülés, aki a legjobb barátod és szerelmed egy személyben.
Innentől kezdve, már nem keresel tovább.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ki tudom mondani, hogy elengedtelek,
mert…

szerettelek, aztán elmentél, és már az elején tudtam, hogy ez így lesz. Pont olyan voltál, akit fáj szeretni. És pont olyan, aki az első perctől menni akart.
De azért mindig egymásra találtunk. Megtettünk néhány hosszú utat egymás mellett. Én néha sétáltam, te néha futottál. Előre, aztán vissza.

Azt sem titkoltad, hogy sokáig nem tudsz egy helyen maradni. Tudhattam volna, hogy én sem leszek más. Mellőlem is elvágyódsz majd. Tőlem is menni akarsz. Mégis reméltem, hogy talán. Talán szeretjük egymást annyira, hogy velem maradsz. De tévedtem.

Mindig azt hittem, hogy a végén sikerülni fog. Nekünk sikerülni fog, hiszen az nem lehet, hogy az Univerzum (vagy Isten, vagy aminek hívod) a végén nem ajándékoz meg minket egymással. Mert annyira keményen küzdöttünk, annyira akartuk, és annyi mindent kockára tettünk.

De nem ez történt. Velünk az történt, hogy mindezek ellenére, mégsem vagyunk együtt. Nagyon nehezen értettem ezt meg. És még nehezebben fogadtam el, hogy hiába nyúlnék újra a kezed után, és hiába kezdenénk újra az egészet, ugyanaz lenne a vége. Az lenne a vége, hogy nem működik. Bármennyire is szeretnénk.

Ha működne feláldoznánk mindent egymásért. Ha azok lennénk, akkor együtt lennénk. Ha azok lennénk akkor elég lett volna a közös humor, a kémia, ami egymáshoz vonzott bennünket, a csönd a nap végén, amikor megpihentem a karjaidban.

Szívből kívánom, hogy megtaláld azt, aki mellett megnyugszol. Ne érts félre, nincsen bennem sem harag, sem düh, hibáztunk, mindketten, a magunk módján és elengedtük egymást.
Ma már tudom, hogy a búcsúnknak értelme volt. Értelme van.

Amikor majd ez az egész véget ér…tettem fel a költői kérdést?! vagy inkább tettem egy megállapítást közel két hónapja.

Szó volt benne arról, hogyha majd ez az egész véget ér, mennyi minden változik majd, miket fogunk újra vagy jobban értékelni, mi lesz az amit feltétlenül megváltoztatunk és mi az, amit meg fogunk tenni.

Most azt kérdezem, így, hogy ez az egész véget ért, végül megtanultuk becsülni az életünket?
Megtanultuk látni a boldogságot a boldogtalanságban, a rendet a káoszban, a békét a gondban? Más szemmel nézzük és észrevesszük az apróságokat?
Végül felvettük a legszínesebb ruhánkat? Elmentünk újra a kedvenc helyünkre? Átértékeltük az emberi kapcsolatainkat?

Nem, egyiket sem tettük meg. Megálltunk három hónapra, gondolkodtunk a fentieken, sajnálkoztunk, túléltünk, összeomlottunk, de nem álltunk fel. Visszatért minden a régi kerékvágásba, mert változtatni nehéz és félünk tőle. Autók tömkelege hömpölyög az utakon, futunk, rohanunk újra és újra, futjuk ugyanazokat a köröket, de csak körbe és körbe és körbe, sosem egyenesen.

Beleragadtunk a monotonitásba, hiányoltuk a barátokat, szülőket, nagyszülőket. Ki volt mellettünk ebben az elmúlt három hónapban? Értékeljük most a velük töltött időt? Értékeljük most a szabadságot? Többet járunk el hozzájuk/velük? Ezek nagyon fontos kérdések.

Kapcsolatok szakadtak meg, mert annyira a mókuskerékben élünk, hogy már nem tudjuk élvezni és becsülni, sem a magunkkal, sem a társas kapcsolatainkkal töltött időt.

Ha te magad nem változol, akkor a körülmények sem fognak. Először magadon kell dolgoznod ahhoz, hogy fejlődhess és felelősségteljesen élhess.

…aki a rossz napjaidon is szeret.

Hiszen könnyű olyat találni, aki a jó napjaidon szeret. Azokon a napokon, mikor mosolyogva ébredsz, amikor mezítláb táncolsz a fürdőszobában, miközben a hajadat szárítod és önfeledten tudsz nevetni a legapróbb viccen.
Amikor ragyogsz, sugárzod magadból az “életet” és dalolva veted bele magad a napi feladatokba.

Bárki tud szeretni egy ilyen személyt.

De mi van azokkal a napokkal, amikor morcos vagy a sok munkától? Amikor a legkisebb feladat is kihívást jelent? Amikor az ágyból kikelni a legnehezebb feladatnak tűnik a világon?
Mi van azokkal a napokkal, amikor minden és mindenki az idegeidre megy? A napokkal, amikor beteg vagy és a láztól még aludni sem tudsz? Amikor  napokig még hajat mosni sincsen kedved?

Kell, hogy ezeken a napokon is elfogadjon.

Szóval, találj valakit, aki odateszi magát az ilyen napokon is.
Aki teát és sütit visz neked, ha beteg vagy, aki betakargat és elindítja a kedvenc sorozatod.

Találj valakit, aki meghallgatja, amikor az idegesítő kollégáidról panaszkodsz, valakit, aki tudni fogja, hogy ez csak egy rossz nap, és a szíved valójában aranyból van.